CALCIO LEXIKON III. – Légió a SERIE A-ban

Zágoni Zsolt rovata 

A zajló bajnokságban engem eddig leginkább Piątek fogott meg. Hihetetlen amit ez a félismeretlenből érkezett figura letesz az asztalra. Jött, látott és rúgja a gólokat, de ezerszám. Miatta jutott eszembe, hogy könyvem idegenlégiósokról szóló fejezetét idézzem ide, részletekben.

,,Az olasz futball, az olasz bajnokság csak nagyon ritkán volt meg külföldiek nélkül. Kezdjük azzal, hogy a sportágat eleve nem olaszok honosították meg. Ekkor nyilván a futballt szeretőknek ők külföldiek és nem idegenek voltak. Aztán a tízes, húszas években az angolok mellett jöttek a svájciak, németek is voltak szép számban, de ekkor már hazánk fiai is érkeztek, olyannyira, hogy a futballban a ,,legnagyobb kisebbség” lettek. Mindenki a külföldiekre (is) építve próbált boldogulni, leszámítva a Pro Vercellit. Ezekről az évekről a magyar-olasz kapcsolatokat fejtegető írásban olvashatnak. Ez a korszak a húszas évekre értendő, aztán 1927-ben változtak a rendelkezések és az idegeneket nem nézték jó szemmel…

Ezekben az években az oriundók lepték el az országot. Az olasz szülők gyermekei megintcsak nem akármilyen futballnemzeteket képviseltek. Többnyire Argentína, Brazília és Uruguay szülötteiről van szó. Közülük harminchárman felvették magukra a válogatott szerelését is, vagyis nem biztos, hogy csak a hazafias érzület hozatta haza őket a távoli anyaországba…

… a derék skandinávok 1958-ban a hazai rendezésű világbajnokságról a televízió segítségével üdvözölték itáliai barátaikat, akik nagyon nagy számban szurkoltak nekik, már csak azért is, mert Olaszország ugye nem volt ott a vb-n. Íme a Serie A-ban nem is akármilyen szerepet vállaló svédek: Kurt Hamrin, aki épp akkor váltotta Padovát Firenzére; Gunnar Gren (Milan, Fiorentina, Genoa), Nils Liedholm (Milan), a balszélső Lennart Skoglund (Inter), de ugyancsak ott volt az az Arne Selmosson, aki megjárta a római nagyokat; Bengt Gustavsson a bergamóiaktól, valamint Orvar Bergmark a védősorból. Ő később igazolt Rómába… Persze, ha svédekről van szó, nem lehet kikerülni Gunnar Nordahl nevét, aki négyszeres svéd gólkirályként érkezett Csizmaországba, de ami inkább védjegye volt az fizikai ereje. Könnyen lehet, hogy a korabeli krónikák valamennyit tévednek, de az 1,80-as magassághoz illesztett 95 kiló így is tekintélyes… Nordahl eredetileg a Juvéba érkezett volna, de a Miláné lett…

Ezekben az években úgy tűnhet, gyakorlatilag szabályozás nélkül jöhettek külföldiek Csizmaországba. Nem így volt. 1953-ban miután Puskásék az emlékezetes stadionavatón ellátták a hazaiak baját, erre egyenest lezárták a határokat a hazai utánpótlás érdekében.

A hírességek fölét persze az óriásklubok lekanalazták, de azért a kicsik is odafértek az asztalhoz. A Bologna például aligha lesz bajnok (1964), ha nincs Herald Nielsen. A dán fiú az illető idényben gólkirály lett. Mozgása miatt a Dondolo (hintaló, hintaszék) ragadványnéven szólították. Pályafutása közben és után sokan értetlenkedtek , hogyan lehet hasonló mozgással futballozni:

 

… Haller, egy brazil Németországból mondták róla és valóban… Dall’Ara, a Bologna elnöke a tévében látta játszani egy NSZK-Chile barátságoson és vásár volt az első pillantásra: 40 millió líra az Augsburgnak, 45 a játékosnak, aki bajnok lett a Bolognával, majd fekete-fehérben kétszer a Juvéval is ismételt. De játszott Itáliában a skót Denis Law (Torino) és az angol Jimmy Graves is. Utóbbi tíz meccsen lőtt kilenc hólt, majd összeverekedett néhány játékossal, újságíróval, hagyott csapot-papot, majd hazatért. Előbbi, Joe Baker nevű kollégájával, akkor fejezte be itáliai pályafutását, mikor egy görbe éjszaka után autóval nekimentek egy Garibaldi-szobornak.

A határok újabb megnyitása 1980-ban következett be. Szükség volt a döntésre, mert bizony a nagyközönség eltántorítható része elbizonytalanodott volna a Totonero hatására. Nem állítható, hogy szélesre nyílt volna a kapu, hiszen csapatonként egy külföldi szereplése volt engedélyezett. Az egyesületek vezetői ekkor még érezték, hogy nagy a tét és nem lehet eltékozolni a lehetőséget, ennek megfelelően nem sokadrangú játékosokat hoztak Itália stadionjaiba. Ebben az 1980-81-es idényben érkezett a Vezúv alá az Ajax liberója Krol, a fővárosba Falcao, Róma jövendőbeli nyolcadik királya, aki bár kiérdemelte a titulust, több római szurkoló szemében kiskirály lett, miután nem állt oda a tizenegyesrúgásokhoz a Liverpool elleni rossz emlékű BEK-döntőn. Talán azért maradt meg ez negatívumként, mert előtte néhány nappal írta alá hosszabb távú, hatalmas pénzért kötött szerződését. Az évtizedek óta áhított bajnoki cím (1983) azonban minden rossz emléknél erősebb. Torinóba a fekete-fehérekhez, az elsősorban bal lábáról és nagy szívéről híressé lett Brady érkezett, aki talán csak azért nem futott be igazán, mert nyakára hozták később Platinit…

Oliver Bierhoff amúgy sem akármilyen fejezetet jelent a légiósok történetében. Mikor az Ascoli megvette a Salzburgban egyébként remeklő csatárt, sokan a fejüket fogták – és nem a csodálattól. Csőd! – gondolták, aztán a fejelőművész belejött, a példa kedvéért ’93-ban a másodosztály elsőszámú gólszerzője lett, majd ’98-ban megismételte ugyanezt az Udinese színeiben, a legjobbak közt is. Hogy a friuliak játéka mennyire ki volt élezve a középcsatárok képességeire, arra bizonyíték az, hogy a következő évben, megint Udinese-csatár lett a gólkirály, nevezetesen a brazil Amoroso (aki ugyebár teljesen más adottságokkal volt megáldva, Z.Zs. 2019). Az Inter a két említetten kívül máskor is szívesen igazolt Németföldről, és itt Hansi Müllerre, Rumeniggére és Klinsmannra gondolunk.

 

                                                            

A Juventusban Kohler sem egyedüliként fordult meg a félmúltban. Tanú erre Hässler, Reuter, Möller. Voltak esztendő, mikor Rómában a Lazio-Roma meccsek németeket is szembeállítottak egymással. Erről pedig Berthold, Völler, Hässler (Roma) és Riedle, Doll tanúskodik.

Nem lenne illendő azonban, ha nem jegyeznénk meg ebben a fejezetben például Paul Gascoigne vagy Faustino Asprilla, Preben Elkjaer-Larsen, George Weah vagy éppen Alexi Lalas nevét. Gazza már-már Hofiként szórakoztatta magánszámaival a futballközéletet. Cinque Pance (Öt Pocak) nevű barátjával Róma különböző pontjain tűntek fel, és lepték meg a jónépet. Nehezen mondható szellemesnek, mikor belebüfögött egy riporternő mikrofonjába, de tett ő valóban jópofa dolgokat is…

Lalas, az amerikai Padovában jeleskedett, és ez nem csak afféle kötelező jelző, hanem tény. Miképpen tény az is, hogy nélkülük, és nem említett társaik nélkül szegényebb lett volna a Serie A.

Zágoni Zsolt @ Copyright 2019.

 

2019-02-28T13:46:49+00:00